A feszültségoldás ördögi köre
A függőség és más, pszichiátriai betegségek esetében a probléma felmerülése és a szakemberhez fordulás között gyakran hosszú idő telik el, mely időszakot számos sikertelen próbálkozás tarkít – egyre növelve az érintett elkeseredését és csökkentve a hitét abban, hogy létezik megoldás.
Amíg látásprobléma esetén gondolkodás nélkül felkeressük a szemész szakorvost, addig a túlzott alkoholfogyasztást sokáig magunknak sem ismerjük be. Inkább palástolni igyekszünk a másnaposság vagy a sóvárgás jeleit, mintha ezek szégyellnivalók lennének.
Pedig nem azok. Akaraterővel lehet szabályozni, hogy pl. csak munka után igyunk, de azt valószínűleg már nem, hogy egyáltalán ne fogyasszunk alkoholt.
Ám testünknek nincs szüksége alkoholra, tehát a szervezetünk csak akkor kívánja, sóvárog érte, ha már hozzászokott a napi rendszeres fogyasztásához. Ez a testi függőség, és ha a szervezetünk nem kapja meg a megszokott mennyiséget, akkor elvonási tünetek: remegés, izzadás, gyengeség, ingerlékenység jelentkeznek.
Ha korábban már hosszabb időszakokra (akár évekre) is képesek voltunk teljesen felhagyni az alkohollal, akkor azt mondhatjuk magunknak, hogy: „Erre már régen is képes voltam, most is képes leszek!” De ha az alkoholfogyasztást mozgató feszültség, fájdalom, düh stb. nem oldódott az életemben, tehát pl. a főnökömnek továbbra sem tudok nemet mondani, amikor túlórát várna tőlem, akkor a feszültség oldására már van egy „jól bevált módszerem”: leiszom magam és nem érdekel, mi történik – legalábbis átmenetileg.
Ez a viselkedés rögzül: a feszültség oldására alkoholhoz nyúlok, és azonnal megkönnyebbülök.
Attól persze még el kell végezni a túlmunkát, ami testileg és lelkileg is túlterhelhet, így ahelyett, hogy beszélnék a főnökömmel és a túlóra kérdését (a valódi problémát) igyekeznék megoldani, csak elmenekülök a konfliktus elől. Ezért az újra és újra elő fog jönni, ráadásul azt fogom magamról gondolni, hogy gyáva vagyok, mert nem merek szembeszegülni a főnökömmel.
Ezért öngól a feszültség, félelem alkohollal vagy gyógyszerrel enyhítése: nem kényszerülök rá, hogy kiálljak magamért és elmondjam, mit szeretnék és mit nem. És persze meghallgassam a másik felet is – melyre egyébként berúgott állapotban valószínűleg képtelen vagyok. Csakhogy a megfutamodással újabb öngólt lövök: azt „gyakorlom be”, hogy gyenge vagyok, aki nem tud kiállni magáért, aki mások áldozata, így aztán (eddig sem túl erős) önértékelésem még jobban meggyengül.
Ráadásul ittas szavaink és tetteink bűntudatot gerjesztenek bennünk, mely megint csak önértékelésünket rontja.
Mi ebből a kiút? Az első lépés annak beismerése, hogy nem tudom egyedül megoldani – sem az alkohol letevését (a szervezetem számára sokkot jelent, ha rendszeres fogyasztás után hirtelen semmit sem iszom), sem a problémáim megoldását (nemet mondani vagy kérni a főnökömtől, páromtól stb.).
Ha kicsit bedagad a szemem, teszek rá borogatást, és ha másnapra elmúlik, nem kell orvoshoz mennem. De ha másnapra már kis sem tudom nyitni a szemem, orvoshoz fordulok. Ha egyszer berúgok, mert egy barátom átvert, de másnap józan fejjel átgondolom, mi történt, és habár bánt még, ami történt, de nem kell az alkohol, akkor minden rendben.
De ha másnap folytatom „bánatom alkoholba fojtását”, és ez egyre rosszabb lesz, akkor nem tudok egyedül megbirkózni a dühhel, fájdalommal – ilyenkor kell szakemberhez fordulni.
Segítséget kérni sosem szégyen, és mindannyiunknak nehéz. Különösen akkor, ha úgy hisszük, mi mindent meg tudunk oldani, és mások is ezt várják tőlünk.
