Új év, új kezdet – És mi a helyzet január közepén?
Amikor új napot, hetet vagy évet kezdünk, hajlamosak vagyunk azt remélni, hogy az újdonság lendülete majd átsegít minket a megszokás „tehetlenségi nyomatékán”, mely egyébként visszahúz a „jól ismert” kényelmébe.
Az új lehet, hogy izgalmas, de legalább annyira lehet félelmetes is – hiszen így vagyunk programozva: az új veszélyes (lehet).
Ez az egyik magyarázat arra, hogy miért lohad le a változtatás lendülete nagyon hamar:
előfordulhat, hogy a félelem tart vissza attól, hogy pl. elkezdjünk személyi edzővel edzeni (Mit fog szólni, ha 5 kg-t sem tudok felemelni? Kövér vagyok, mindenki engem fog nézni az edzőteremben!), de persze az is benne van a pakliban, hogy szimplán a lustaság tart vissza attól, hogy reggel 1 órával korábban keljünk.
A lustaság persze nem jellemhiba, sokkal inkább szokásaink visszatartó ereje az, ami visszafog bennünket: ha hosszú évek óta megszoktuk, hogy pl. reggel első dolgunk reggelizni, majd munkába indulni és rögtön a napi teendőnkkel foglalkozni a testünk vagy elménk edzése helyett, erős ellenállásba fogunk ütközni, ha ehelyett elsőként nyúlcipőt veszünk fel és testünk és elménk edzésébe fogunk.
Ilyenkor ugyanis új módon használjuk testünk és elménk izmait, ami új kapcsolatokat alakít ki idegrendszerünkben és izmainkban is – ez pedig erőfeszítést igényel, éppúgy, mint a súlyok emelgetése. Ha mégis sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken, akkor az erőfeszítés viszont új pályákat alakít ki és/vagy erősít meg izmainkban és idegrendszerünkben.
Ahogy megfeszítjük az izmainkat, vagy akaraterőnkkel ellenállunk a lustaságunknak és mégis lemegyünk a konditerembe, megerősítjük izmunkat illetve akaraterőnket, így legközelebb már könnyebb lesz ugyanazt megtenni.
Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy ha egy időre abbahagyjuk a futást, majd ismét elkezdjük, az első alkalommal szinte fájdalommal jár felöltözni és nekiindulni a megszokott távnak Majd, ha 1-2 napon belül ismét nekiveselkedünk, az már sokkal könnyebben megy, és néhány alkalom után már várjuk, mikor mehetünk újra… Ekkorra már ez lesz a megszokott!
Rugaszkodjunk tehát el az „Én már csak ilyen vagyok!”, „Túl öreg vagyok én már a változáshoz!” és hasonló önmagunkat becsapó gondolatoktól. Ezek csak arra jók, hogy felmentsük magunkat a változtatás felelőssége alól és visszasüppedjünk kényelmes karosszékünk komfortjába…
A változás mindig és mindenkinek nehéz, de legalábbis kényelmetlen, és éppen ez a feladata; fejlődni ugyanis csak az ellenállás legyőzésével lehet, akár az izmaink, akár az elménk ellenállásáról legyen is szó.
Amikor egy óceánjáró irányt akar váltani, azt csak milliméterről milliméterre fordulva tudja megtenni, így a fordulás jódarabig nem is látszik. De ez nem izgatja sem a kapitányt, sem a hajót magát – a fordulás már rég folyamatban van, mire annak látható jelei tapasztalhatóak.
Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy ellenkező irányban halad tovább…