Mitől működik a pszichoterápia? 2. rész

Vissza ide: Blog

Mitől működik a pszichoterápia? 2. rész

A terápiás folyamat sosem egyenes vonalú haladás, mint ahogyan semmilyen tanulás, fejlődés sem az. Ha pl. korcsolyázni tanulunk, nem küldjük el az edzőnket ezért, mert elesünk a jégen, hanem megértjük, hogy a folyamat része az elesés. Az edző, csakúgy, mint a pszichológus, abban tud segíteni, hogy ha már felálltunk, hogyan induljunk újra. De felállnunk, bármennyire sajog is a lábunk, saját magunknak kell.

A gyógyulást nem lehet tehát megvenni, mint egy árut, hanem inkább olyan ez, mint amikor befizetünk egy színházi előadásra. Ha az előadás alatt a telefonunkkal babrálunk vagy beszélgetünk, akkor nem tudunk jelen lenni, így nem (vagy csak részlegesen) hat ránk a színészek játéka – az élmény nem lesz teljes. Ha viszont odafigyelünk, hagyjuk, hogy hasson ránk a darab, akkor volt értelme befizetnünk és elmennünk az előadásra.

A terápia folyamán a szakemberek, a pácienstársak és a szabályok lehetőséget adnak arra, hogy a páciens szembenézzen azzal, ami fájdalmas, nehéz.

Nehéz lehet pl. kimondani, milyen gondolatok és érzelmek merülnek fel bennem szobatárs érkezése kapcsán. Van, aki örül, hogy nem lesz egyedül, van, aki megijed tőle. A helyzet ugyanaz, a reakció eltérő. Mindenki a saját gondolataira reagál, amikor arról van szó, hogy valaki mással lesz egy szobában, valakihez alkalmazkodnia kell.

Hétköznapi életünkben megszoktuk, hogy családtagjaink, barátaink, ismerőseink általában ugyanúgy reagálnak hasonló helyezetekben, pl. ha szívességet kérünk testvérünktől, valószínűleg segíteni fog. Ha azonban megkérjük valamire, és mégsem segít, dühösek vagy csalódottak leszünk, hiszen mást vártunk: számítottunk rá. Kérdés, hogy ki tudjuk-e ezt mondani neki, hiszen minket foglalkoztat a téma, és addig nem tudjuk letenni, amíg meg nem fogalmazzuk, hogy csalódottak vagyunk, mert számítottunk a segítségére.

A feszültségek abból fakadnak, hogy várunk valamit, és más történik, és azt nem tesszük meg, amit lehetne: a helyzet tisztázása és annak kimondása, hogy minket ez hogyan érint.

Gondolataink automatikusan önmagunk sajnálata vagy a másik hibáztatása körül forognak, dühöt, tehetetlenséget érzünk. Ezek az érzelmek természetesek, amikor azt gondoljuk, becsaptak, cserben hagytak minket.

Csakhogy általában nem tudjuk, mi történt valójában, csak a saját gondolatainkra reagálunk („Nem vagyok elég fontos neki!”, „Csak ígérget, de esze ágában sincs segíteni” stb.) ahelyett, hogy tisztáznánk, mi történt, illetve kimondanánk a másiknak, hogy számítottunk rá, és most csalódottak vagyunk. Ez utóbbiak hatására a bennünk lévő „háború”-t lassan megnyugvás, béke váltja fel.

A csoportterápiában tehát mind a foglalkozásokon, mind a köztes időben történt konfliktusok, súrlódások az életünket szimulálják. Ugyanúgy nehéz szólnunk, hogy nem kaptuk meg a megígért könyvet, vagy nem értjük a feladatot. Itt azonban a társak és a szakemberek jelzik a saját felelősségünket ezekben a helyzetekben, így rájövünk, milyen szerepet játszunk az események alakulásában. Nem az a baj, hogy nem kapjuk meg, amit megígértek, hanem hogy nem tudunk szólni úgy és akkor, ahogy és amikor annak helye van.

Ha megtapasztaljuk, hogyan tudunk kiállni magunkért mások hibáztatása nélkül, nagyot léptünk előre életünk irányítása terén.

 

 

 

Oszd meg

Vissza ide: Blog