Pszichoterápia: tűzoltás vagy mélyreható változás? 1.rész

A pszichoterápia, mint minden más gyógyulás, nem egyenes vonalú, folyamatosan felfelé ívelő folyamat. Az út mélypontokkal, csalódásokkal tarkított – ami természetes, hiszen eslősorban érzelmi munkáról van szó. Testi sebeink gyógyulásánál mintha több türelmünk lenne a lassan gyógyulni látszó, fel-felsajduló sérüléshez. Ám amikor függőségről, depresszióról vagy szorongásról van szó, azonnali enyhülést keresünk. Érthető, hogy ha keveset és/vagy rosszul alszunk, már néhány nap után kezdjük elveszíteni a talajt a lábunk alól.Egyik páciensünk szavaival élve: „Kezdtem úgy érezni, hogy nem tudom, ki vagyok.” Ilyenkor fontos a „tűzoltás”, tehát azt elérni, hogy tudjon aludni az érintett. Ehhez átmenetileg gyógyszer kell, hiszen az agyunknak és testünknek is elengedhetetlen a regenerálódás. Amikor egy hosszabb-rövidebb ideje alig alvó páciensünk végre az átalussza az éjszakát, teljesen másként tekint a világra és önmagára – elindulhat a pszichoterápia.

A terápiás közösség biztonságos, bizalmas közeget nyújt tagjainak, és ítélkezés nélkül hallgatja meg a páciens-társ történetét és érzéseit, gondolatait. A hangsúly a meghallgatáson van: fontos megélnünk, hogy következmények és megítéltettetés nélkül elmondhatjuk, amit érzünk és gondolunk. Hiszen a hétköznapi életünkben gyakran tartunk attól, hogy ha elmondjuk, mit nem szeretnénk, azt mások bántásnak veszik, ezért nem hívnak többet bulizni, nem léptetnek elő stb. Valójában a szeretet vagy anyagiak elvesztésétől félünk.

A család problémás működése és a traumák az érzelmi fejlődés elakadását okozzák, tehát nem tanuljuk meg a helyzetnek megfelelően kifejezni érzelmeinket és gondolatainkat. Ezért van az, hogy pl. egy alá-fölé rendelt helyzetben (munkahely) nem tudjuk elmondani a véleményünket, vagy megvédeni az álláspontunkat. Hiszen félünk, hogy hátrány ér minket  – ahogyan kisgyerekként ránk kiabáltak vagy megütöttek, amikor elmondtuk, miért adtuk kölcsön a biciklinket a barátunknak. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy szólnunk kellene, nem merünk; ám a helyzet feszültsége bennünk marad, hiszen érezzük, hogy ki kellett volna mondanunk, ami bennünk volt. A ki nem mondott gondolatok és érzelmek aztán tovább zaklatnak minket, míg aztán már egyáltalán nem tudunk aludni – ahogyan az egyik páciensünkkel történt.

Ha túl nagy a teher rajtunk, de azt gondoljuk, bírnunk kéne, ezért nem merünk szólni, előbb-utóbb összeroppanunk a súly alatt. Van, akinél testi tünetek jelentkeznek először (fejfájás, emésztési panaszok, magas vérnyomás, alvási zavarok), de van, akinek a hangulatán, pszichés állapotán is azonnal látszik, hogy valami nincs rendben. A terápia tehát mindig az észlelt tünetekből (alvászavar, ingerlékenység, depresszió stb.) indul ki, hiszen ez látszik – mint a jéghegy csúcsa.

Ha megnézzük, milyen helyzetekben jelentek meg ezek a tünetek, hamar kirajzolódik jellemző viselkedésünk pl. a házastárssal, főnökkel, illetve a gondolatok és érzelmek ezekben a helyzetekben. Hiszen a probléma nem az, hogy a párom megkérdezi, merre jártam munka után, hanem az, hogy ez feszültséget kelt bennem, mert azt gondolom, nem bízik bennem. Ahelyett, hogy tisztáznám, miért akarja tudni, vagy finoman jelezném, nem az ő dolga, sértődötten válaszolok – csakhogy ez a bizalmat tovább gyengíti. Ezek a helyzetek általában sokszor ismétlődnek, majd egyszer csak betelik a pohár, és vagy nyíltan dühbe gurulunk vagy teljesen visszahúzódunk a kapcsolatból, és önmagunkat marcangoljuk.

Éretlen működésről van itt szó, melyben egyik fél sem azt mondja, amit szeretne, és az igényeket, véleménykülönbséget nem lehet tisztázni.  Hétköznapi reakcióink leginkább automatikusak, szinte mindig ugyanúgy reagálunk, ha valaki pl. ránk dudál. Pedig valójában minden helyzet más, így más választ is igényelne – már ha jelen lennénk a saját életünkben, nem csak mintákat ismételgetnénk.

A terápiás közösség tagjai visszajelzik egymásnak a jó és a rossz reakciókat is, így mindenkinek lehetősége van  először utólag észrevenni, milyen hatással vannak szavai és tettei másokra. De a legfontosabb, hogy rájöjjünk, mi miért leszünk gyanakvóak, ha megkérdezik, hol voltunk. Kinek akarok megfelelni, vagy kivel szemben lázadok valójában?

A változás akkor kezdődik, amikor ráébredünk, hogy hatalmunk van szavaink és tetteink fölött, és ha másként reagálunk egy-egy helyzetben, az eredmény is más lesz. Ha pl. a párom kérdésére, hogy hol voltam munka után, viccesen megkérdezem: „Aggódsz, hogy nem járok-e külön utakon?”, a másik észreveszi a helyzet abszurditását, és valószínűleg jó nevetünk az egészen. De az is lehet, hogy dühbe gurul, mert tudni szeretné – mindenesetre kiderül, miért kérdezi, én pedig rájövök, hogy van választási lehetőségem a válaszadáskor.

A legfontosabb tapasztalat tehát az, hogy mindig van választási lehetőségünk, hiszen nem előre programozott gépek vagyunk…