Rádöbbenésem mindennapjai – gyógyulás a függőségből II. rész
“Megint nem vagyok túl jól. Mi ez az irtózatos nagy zaj? Van kint valaki a konyhában? Kiérek, éppen a kávéfőzőhöz tartok, amikor meglátom, hogy mennyien üldögélnek a mi kis konyhánkban. Itt van anya, apa, Péter, a gyerekek és még a tesóm is. Hűha, vajon mit felejtettem el? Na mindegy, mert első a kávé. Hirtelen csend lesz. Én meg jó hangosan köszönök, hogy érezzék, nem igazán számítottam a megjelenésükre. Leülök a kávémmal és értetlenül nézek a családomra. Péter nagy levegőt vesz és nekivág: „Arra gondoltunk, hogy beszélnünk kellene. Mostanában kicsit több volt az alkohol az életedben, mint ami egészséges. Ezért szeretnénk, ha elkezdenél egy elvonókúrát….”
Hogy én alkoholista? Dehogy!
A szenvedélybetegség esetében vannak olyan diagnosztikus kritériumok, amelyekre támaszkodhatunk, ha szeretnénk rájönni, függők vagyunk-e vagy esetleg valamelyik szerettünk függővé vált-e. Ilyen például a folyamatos és erős sóvárgás, a kontrollálási kísérletek sikertelensége, a megvonás és a tolerancia. Bármennyire is egyértelműek azonban ezek a szempontok, mi magunk ritkán tudunk ennyire objektívek lenni. Különösen igaz ez akkor, ha saját magunkat kell vizsgálni, saját magunk esetében kell feltennünk a kérdést.
A probléma tehát csak a felszínen az, hogy túl sok alkoholt fogyasztunk. A gond az, hogy az alkoholt a feszültség, fájdalom enyhítésére használjuk. Így nem oldjuk meg konfliktusainkat, melyek ezáltal elmérgesednek, kapcsolataink megromlanak (vagy tovább romlanak).
Egyúttal fizikai függőség is kialakul, ezért már akkor is innunk kell, amikor egyébként nem tennénk ezt.
A függőség a tagadás betegsége. Leggyakrabban maga a függő ismeri be utoljára, hogy baj van, és ez általában már csak a nagy baj bekövetkeztekor történik meg.
Ezt a fajta „nem beismerést” vagy tagadást sajnos a társadalmunkban jelen lévő, szinte teljesen természetes alkoholfogyasztás is erősíti. Mindenki hallotta már az „Igyál még egyet és fogd rá a nyuszira!” mondatot vagy éppen a „kilépő felest” a bulik végén.
A köztudatban az alkoholistákról egy ápolatlan külsejű, hajléktalan, rossz anyagi körülmények között élő ember él. Mivel mi magunk nem tartozunk ebbe a kategóriába, könnyebb hitegethetnünk magunkat azzal, hogy nem vagyunk alkoholisták.
De hogyan jussunk el odáig, hogy belássuk: baj van?
Ritka az, hogy önmagunktól beismerjük problémát és tudjunk is segítséget kérni Hiszen az alkoholizmus még mindig szégyellnivaló sokak szemében, a gyengeség jele. Általában egy összeomlás kell ahhoz, hogy belássuk, segítségre van szükségünk pl. elfelejtünk elmenni a gyermekért az iskolába, összetörjük az autót, elalszunk a munkahelyen. Ekkor a család vagy a főnök szembesít minket azzal, hogy ez így nem mehet tovább.
És ekkor, mint aki egy álomból ébrednénk, rádöbbenünk, hogy igen, valami nincs teljesen rendben. Ám még ekkor sem automatikus a beismerés. Általában a „nincs is akkora baj, mint amekkora feneket kerítetek neki” mondat következik. És hogy innen merre is megyünk tovább, az sok-sok egyéb tényező kérdése.
