A terápiás közösség ereje
Gyakran halljuk, hogy nehéz a problémáinkról, félelmeinkről idegen emberek előtt beszélni.
Ez érthető, mert mindannyian tartunk attól, hogy mások meg- vagy elítélnek minket, ha őszintén elmondjuk, mi zajlik bennünk. Például azt, hogy mennyire dühösek vagyunk most a pácienstársunkra, mert késik a csoportról és így megzavarja azt, vagy mennyire haragszunk édesanyánkra (aki már elhunyt).
A terápiás közösség Központunkban a páciensek folyamatosan változó összetételű csoportjaként:
- Befogadja az újonnan érkezőket és „eligazítja” őket a napirend, szokások terén
- Támogatja, bátorítja a nehezen beilleszkedő tagokat
- Visszajelzést ad a tagoknak arról, ha zavaró a viselkedésük pl. „Zavar a meditáció alatti járkálásod, kérlek maradj csendben legközelebb.”
- Visszajelzést arról is, ha pl. megterhelő a szünetekben a másik igénye a beszélgetésre, amikor az érintett inkább pihenne.
Olyan, mint egy család, mely be- és elfogad, de azt is jelzi, ha valami nem jól működik, és kijelöli a határait.
Kicsit olyan, mint a bajtársi kapcsolat: a páciensek nagyon érzékeny, sebezhető állapotban látják, hallják egymást, olykor mély megindultságot élnek meg.
Tapasztalataink szerint nem számít sem a betegség, mely miatt hozzánk fordultak, sem az életkor, sem a társadalmi státusz vagy az iskolázottság – ezek mind eltörpülnek amellett, hogy segítségre van szüksége a tagoknak.
Társas lények vagyunk, és lehet, hogy a függőség, depresszió vagy más pszichés betegség kapcsán elmagányosodtunk, visszahúzódtunk a csigaházunkba, de a felépülés, gyógyulás éppen ezért a közösségben történhet meg. A csoportban megéljük, hogy tartozunk valahová, számíthatunk másokra és ugyanakkor felelősek is vagyunk a viselkedésünkért. Lehet hibázni, de annak következményeit is el kell (és lehet) viselni.
